Sorry, this entry is in Hungarian. Translation is coming soon.

Szerző: Korbely Botond

– Őszinte leszek, nehezen hiszem el. Én ugyan csak a harmadikra jutottam el, a fotókat, beszámolókat, videókat mindig megnéztem, és úgy tűnt, mindenki élvezi, de legjobban Te szeretted ezeket a Gettogethereket. Nem így van?

– Dehogynem, nagyon szerettem. Aki belekóstol a rendezvényszervezésbe, az nagy eséllyel úgy marad. Van a borzasztó sok munka, idegesség, aztán a rendezvény során további munka és idegesség, talán a legjobb rész a “levezetés”, amikor megbeszéljük, hogy milyen jó volt, ki mindenki eljött. És hát a Gettogether csak a díjátadó, ami előtt volt egy négynapos study tour, a WebWineWriting-verseny, ezzel telt hét nyaram májustól kezdve.

– Mi mindent kellett csinálni?

– Először is szponzorokat találni, azokkal megértetni, hogy miért jó ez az egész, aztán kitalálni a borszakíró-verseny kategóriáit, mindezt szavakba és képekbe, majd a weboldalra “önteni”, sajtóanyagot csinálni, szétküldeni, agitálni és hirdetni, hogy legyen elég nevező, ja és zsűritagokat is toborozni, az ő anyagukat is elkészíteni, hírleveleket gyártani, mindent jóváhagyatni, aztán repülőjegyeket venni, poharat, jeget szerezni, a helyszínnel átbeszélni, idegbajt kapni, nincs elég nevezés, jaj, hangosítás is kell, buszt rendelni, meghívókat küldeni, újraküldeni, válaszolgatni.

– Akkor belefáradtál?
– Igen, de nem a munkába, az jó fáradtság. Egyszerűen, megváltozott a világ. A borszakíró-verseny elvesztette létjogosultságát, legalábbis a mi koncepciónk. Korábban komoly presztízs volt egy borász számára egy csapat jó újságíró, pláne, ha fele külföldi volt. Ma már úgy érzik, egy kis hirdetés a Facebookon, pár jó Instagram-sztori is megteszi. És hozzá az újságírók is lelazultak, az utóbbi években egyre elkeserítőbb volt, hogy a négynapos út után nem bírtam összerakni egy ütős összefoglalót a kategóriaszponzor-borászatoknak, mert max én ütöttem az asztalt mérgemben. Volt olyan lengyel főszerkesztő egy neves lapnál, plusz privát bloggal, aki többszöri unszolás után sem jelentetett meg semmit. Aztán volt olyan holland, aki olyan trágya anyagot rakott össze, hogy annál egy Wikipedia-bejegyzés is izgalmasabb. És a magyar felhozatal sem volt jobb. Emlékszem, amikor a Béres Szőlőbirtok volt az egyik támogató, Béres Melinda azt mondta a beérkezett pályamunkákról, hogy a legtöbbet egyszerűen értékelhetetlennek tartja, és nem túlzott. Ezek után hogyan keressek fel egy másik borászatot? Hogy mondjam el mondjuk Gere Andinak, hogy majd csodálatos írások születnek róluk?

– Más borszakíró-versenyeknél hogy megy ez?
– Nem nagyon van más. A Millesima Blog Awad, amelyen én is nyertem 2017-ben, és kicsit innen is másoltam a mi versenyünk koncepcióját (nem szégyellem, meg is kérdeztem őket, áldásukat adták) azóta megszűnt. Jancis Robinson versenye megy és fontos, komoly írások érkeznek szerte a világból, de ő Jancis, neki megtiszteltetés írni, a mi versenyünkön inkább a jó fődíjakkal lehettünk csábítók, a külföldieknek ez a négynapos magyar út volt, magyaroknak egy négynapos spanyol pezsgőtúra.

– Oké, beszéljünk kicsit a rendezvényről? Hogy választottátok ki a helyszínt?
– Az volt a cél, hogy mindig más borvidéken legyen, és mindig lélegzet-elállítóan legyen szép vagy klassz. És persze legyen egy partnerborászat, olyan, akivel már régóta együtt dolgozunk a Hungarianwines.eu-n.

– Az első a Haraszthy volt Etyeken, jól emlékszem?

– Igen, bár ők sajnos már kiléptek, nem partnereink, de a rendezvény szép volt, jól sikerült. Aztán Csetvei Krisztinél voltunk Móron, megint más hangulat, igazi lazulás volt a szőlők között, kertmoziztunk is. Utána a Patriciusnál voltunk, felséges kilátással, gyönyörű volt.

Következő évben a remek villányi bormarketing-csapatnak köszönhetően megkaptuk a Siklósi Várat, azért az nem akármi! Ezután következett a Pannonhalmi Főapátság – nem kell bemutatnom, elképesztően jó hangulatú a terasz. Majd a Kristinusnál voltunk, bent, de nem bántuk a hőség miatt, sőt. És nagyon sokan voltak kíváncsian a vendégek közül a biodinamikus gazdálkodásra, amit Florianék be is mutattak. Az utolsó, a hetedik pedig a tokaji Sauska csodája volt, méltó befejezés.

– De hát látszik, hogy sajnálod, ismerlek régóta, mindjárt jön a sírás!
– Persze, hogy sajnálom, de egyre nagyobb kín volt jó vendégsereget összehozni. Az volt az ideám, hogy nem kell pénz. Nem fizetnek a borászatok a részvételért, de csak Hungarianwines.eu partnerek jöhettek, és nem fizetnek a vendégek, de csak “jó vendégek” kaptak meghívást. Olyanok, akik tényleg hasznosak a borászok számára, és még jó fejek is. Na, ilyeneket egyre nehezebb volt találni. Túl sok a rendezvény, hiába volt ingyen, hiába indítottunk kisebb vagyonért buszt Budapestről, mégis nehezen mozdulnak meg az emberek. Na és a lemondások is bosszantóak voltak, vagy még rosszabb, ha valaki nem is szólt. Van olyan borszakíró-kolléga, aki kétszer egymás utáni évben ígérte, hogy jön, a buszra is kért helyet, és még csak nem is szólt. Ott utazott a drága ülése borszakírótlanul.

– Mindig ugyanazokat hívtátok?
– Dehogy, igyekeztünk újakat is hozni, külföldről is, Tokajba például Romániából, Lengyelországból is. A borászok is hívhattak vendégeket. Ami szintén kiábrándító volt, hogy próbáltam mindig az adott környékről vendéglátósokat szervezni. Egyszer egy szállodában bort szerettem volna inni a vacsorához, mondta a pincérlány, hogy van egri bikavér. És melyik pincészettől? Hát Tokajból, mondta, ezután egy üveg Drehert kértem. Viszont azóta is igyekeztem lehetőséget teremteni a pincérlánynak és kollégáinak. Megszámlálhatatlan meghívót küldtem szét a környékbeli éttermeknek, hogy jöjjön nyugodtan a felszolgáló, tanuljon, de alig-alig jöttek. Dél-Balatonon kettő ember élt a lehetőséggel. Kettő!

 – Amúgy nagyon tetszett, hogy felkerült a vendéglista, lehetett böngészni, hogy na idén kivel lesz érdemes összeismerkedni…
– Igen, sok jó ötlet volt és persze sok segítő is, nélkülük nem ment volna. Meg persze a támogatók nélkül. Egyik évben az AMC is támogatónk volt, a HNT több éven át, a RECONTIR a kezdetektől támogatott minket, és persze remek, hogy mindig volt autós szponzor, a legmenőbb VW-modellekkel hasíthatunk.

– Akkor dőlt a lé?
– Hehe. Biztos dőlhetett is volna, egy másik dimenzióban. A valóság az, hogy a családomat ingyen dolgoztattam, magamat is, egyszer talán valahogy maradt 300 ezer forint, de igazából az sem, mert idióta módjára a magyar győztes spanyol útját sosem számoltam bele a költségvetésbe, mert ha azt nem tettem bele, akkor nem volt olyan negatív…

– Igazi üzletasszony…
– Igen, hát a számolás, a spórolás, a kérésekre nemet mondás nem az erősségem.
– És tényleg a családod dolgozott?
– Igen, a két testvérem sofőrködött, meg mindent csináltak, ha kellett, extra jégért rohantak, végigcsinálták a teljes túrát, sőt a nővérem a szervezésből is kivette a részét. A gyerekeim hostesskedtek, de az unokahúgom és unokaöcsém is, sőt a gyerekeink barátai is beszálltak. Mókás volt látni, hogy hét éve diákként sürögtek, örültek az aprópénznek, amit kapnak, meg persze élvezték a jó borokat, elviselték a tömegszállást is, azt hiszem az első évben Etyeken 13-an aludtunk egy garzonban… és mostanra felnőttek, ugyanazok a gyerekek segítettek, de mára állatorvost, karmestert, pszichológust, politológust, költőt és sok más hivatást tisztelhettem bennük.

– Akkor most mi erősebb, a keserűség vagy a nosztalgia?
– Nem sajnálok semmit, tényleg csodaszép helyeken jártunk, sok külföldi rácsodálkozhatott az ország szépségeire és a boraira, de egyszerűen megváltozott a világ, ma már annyi a kóstoló, hogy egy borértő szakembert ultranehéz megmozdíani, és a másik féltéren, a borászoknál pedig van egyfajta kiábrándultság, láttak ők már karon varjút, egy Masterof Wine címre már nem veszik szaporábban a lélegzetet.

– És mi lesz ezután a szabadgyökeiddel? 
– Hát nyilván van ötletem, új szerelemprojekt, hamarosan előrukkolok vele, de most még nem mondok róla semmit.
– De…
– Nem, semmit, de hamarosan, max egy-két hét. Szerintem klassz lesz!